Semmi sem történik ok nélkül. Minden jó, ha a vége jó. Nem egymásnak voltatok teremtve. Mindig akkor jössz rá, hogy mennyit jelentett valaki, amikor elveszítetted.

A történet a szokásos. Illetve mégsem, hiszen mi régen túlteszünk az egyszerű halandók egyszerű problémáin. Mégis, a megoldás az egyszerűbbnél is egyszerűbb lenne. Olyannyira egyszerű, hogy egyikünk sem akarja látni. Ilyen az, amikor két ember szereti egymást őrülten, tudva, hogy a másik az a valaki, akire régóta vágyott és megváltaná az életét, és (hiába fognák a sorsra) önhibájukból mégsem találnak egymásra.

Hogy ez mennyire szomorú, az véleményem szerint csupán nézőpont kérdése. Hiszen az, hogy ott ültünk, tudva, hogy egyszerre megkaphatunk mindent, amiről eddig álmodtunk, túl nagy kihívás elé állított mindkettőnket. Egyszerre megszólalt a szokásos vészharang, és tudtuk, ennek nincs itt az ideje. Talán sosem lesz, talán egyszer a távoli jövőben örökre boldogok leszünk. Akárhogy is, le kellett zárni ezt a képtelen bohózatot, amibe belekeveredtünk. A folytatás olyan sebeket ejtett volna, amit a barátságunk már nem bír ki. A szerelmünk pedig még törékenyebb ahhoz, hogy a mi nevetségesen nagy szavainkat, gondolatainkat, de legfőképp ki nem mondott érzéseinket el tudja viselni. Mert akármennyire is fáj, túl későn zártuk le őrült történetünk. A korábban felsorolt idióta közhelyek mellé még egy utolsót nem hagyhatok ki: Ennek így kellett lennie.